Na, hát ennyit a nagy fogadalomról, hogy és majd minden lent tartózkodás után írjuk a bejegyzést... egy frászt! Örülünk, ha a munkák közben néha eszünkbe jut fényképezni, nem hogy még bejegyzést írni! Szégyen, de az utóbbi időkben olyan kevés kép született a házról, hogy pl. heteket kellett várni, mire lett képünk az elkészült első szobáról, munkafázisokból pedig csak a hajópadlózást megelőző szigetelés fektetésről van képünk...

Összefoglalva: Az elmúlt másfél hónapban volt napra pontos ütemtervünk a munkafázisokra, ami megdőlt, így meszeletlen falak között nyaraltunk/nyaraltattunk. Van ajtónk, volt hivatalos költözés, a zsír új fürdőben csőtörés, ami az előszoba, az előszoba és a fürdő közti fal + a fürdő kivésésével is járt, de volt jó sok munka, nyaralás, barátok, család, pihenés, élmények, új munkák szervezése...

Mi lehetne jobb döntés egy hét kollektív lebetegedés és a karácsonyi trakta után, mint Óbánya? Ott, ahol igazi tél van, hóval, forralt borral, barátokkal...

Valaki dobjon meg 10 millió forinttal! Most! Megőrülök, hogy itt egy szuper kis csapat, akik úgy dolgoznak, mint az álom, pontosan, tisztán, teljesen alkalmasak mindennemű egyedüli munkára, ugyanakkor kérdeznek, nem pedig kész tények elé állítanak minket. És lelkesek!!! És imádnak nálunk dolgozni! Legalábbis mindegyik ott dolgozó szóvá tette, hogy mennyire szép ez a hely, és hogy olyan jó idejönni minden reggel. Hát, kell ennél több??? Kéne… az a pénz… és ha lenne, akkor hátradőlnénk, hetente egyszer-kétszer lejárnánk fotózni, és nyár végén bepakolnánk a bútorainkat… ugye milyen jól hangzik? A szomorú az, hogy július 9-én véget ér a szép világ, levonul a csapat, és nekünk marad a kőkemény valóság, a munka, az egyre szűkülő anyagi keretünk, és a remény, hogy a következők is lesznek ennyire jók. Ha nem, hááát, abba inkább nem gondolnék bele…

Egyrészt nagyon kellett már Óbánya, másrészt nagyon kellett már a pihenés. Még akkor is, ha aktív az a pihenés, és nem az a nyugágyban fetrengős. De mostanában ilyesmire nem is nagyon számítunk, tekintve a terveket, és azt a felettébb nagy koppanást, amit akkor hallhattatok, mikor megkaptuk az egyik volt potenciális kivitelezőtől az árajánlatát. Mit van, mit tenni, van két szép kezünk, ami ha most még nem is túl erős, az építkezés végére mindenképpen azzá válik. Még az is felmerült, hogy feladjuk az álmot, eladjuk az egész kócerájt, aztán éljük a szokásos kis életünket. De aztán győz a szív (néha annak is kell győznie), és az észérveket a sarokba hajítva csak elindulunk 5 napra, hogy megküzdjünk a lehetetlennel… mert Ákos egy HŐS, én meg egy HŐSNŐ! Csak így egyszerűen… és nem is tehetünk róla.

2010. július 30. Lilla barátném bejelentkezett a statikussal feltérképezendő a házat. Az igazság az, hogy mi nagyon szeretjük a kicsikét, de mikor ilyen emberek jönnek hozzánk, akiknek ez a szakmájuk, és a velejéig belelátnak szegény kis párába, mindig rá kell jönnöm, hogy nekünk is minden bizonnyal csak a hozzá kapcsolódó emlékeink miatt olyan szép. Szóval, mindenféle műszerekkel felszerelve, reflektorokkal megvilágítva, hozzáértők fejcsóválgatásai közepette az emberbe kicsit beköltözik a para. De ezt oldandó barátokat is hívtunk az estére. Az apropó pedig az volt, hogy három (csak kettő vett részt a "bulin", Laci csomagban kapta meg a vacsit és a tortát) születésnaposunk is volt, így intéztem egy tortát, bevágtuk a tárcsát, és nagyon jól elszórakoztattuk magunkat, míg a többiek a házat mérték fel. Sajnos a vacsora meghozta az esőt, nem is akármilyent! Volt futás, és a leendő nappaliban tortaevés kézzel, mert még a tányérokat sem tudtuk elmosni, és bemenekíteni. Egyébként mostanában akárhányszor lejutunk, mindig esik. De nemcsak olyan kis szemerkélős esőről beszélünk, hanem olyan igaziról. Nekem olyan érzésen van tőle mindig, mintha Gyimesben lennénk. Ott nyáron menetrend szerint délután 3-4 körül megérkezik az eső, úgyhogy alapkövetelmény az esőkabát és a gumicsizma. Így van ez Óbányán is mostanában.