Egyrészt nagyon kellett már Óbánya, másrészt nagyon kellett már a pihenés. Még akkor is, ha aktív az a pihenés, és nem az a nyugágyban fetrengős. De mostanában ilyesmire nem is nagyon számítunk, tekintve a terveket, és azt a felettébb nagy koppanást, amit akkor hallhattatok, mikor megkaptuk az egyik volt potenciális kivitelezőtől az árajánlatát. Mit van, mit tenni, van két szép kezünk, ami ha most még nem is túl erős, az építkezés végére mindenképpen azzá válik. Még az is felmerült, hogy feladjuk az álmot, eladjuk az egész kócerájt, aztán éljük a szokásos kis életünket. De aztán győz a szív (néha annak is kell győznie), és az észérveket a sarokba hajítva csak elindulunk 5 napra, hogy megküzdjünk a lehetetlennel… mert Ákos egy HŐS, én meg egy HŐSNŐ! Csak így egyszerűen… és nem is tehetünk róla.

A tavalyi évhez hasonlóan, idén sem hagyhattuk ki, hogy eltöltsünk egy pár napot Óbányán. Terveztünk munkát is, de igazán csak olyanokat, amik sok időt nem vesznek el. Ha csak magunk lettünk volna, biztosan sokkal többet dolgozunk, de pesti kutyás barátaink is Óbányára tervezték az idei nyaralást, így összehangoltuk az időpontokat, és mivel ők nemcsak a helyi nevezetességekre voltak kíváncsiak, terveztünk rövidebb kirándulásokat is a vidéken. Igaz, hogy töredékét sem sikerült bejárni a környéknek, de most ennyire maradt idő. Majd mikor a sajátunkban fogunk aludni, és nemcsak hét nappal gazdálkodunk, hanem akár egy egész hónappal, vagy az életünkkel, akkor majd minden ezirányú tervünket megvalósítjuk. Azért jutott kirándulás így is minden napra.

2009. július 28. kedd

Igaz, hogy tegnap délben még azt sem tudtuk, hogy hol fogunk aludni, és jó néhány telefonunkba került mire végre sikerült szállást találni (kis hazánkban ez kutyával ugye nem is annyira egyszerű...), de 3/4 1-kor csak sikerült végre elindulnunk. A "megmentők" Mocsári Mónika és Jakab Imre, azaz a Tulipános ház. Ritkaságszámba megy az a kedvesség, amivel fogadtak bennünket, és nagyon nagy kincs ilyen emberekkel ismertséget - talán nem haragszanak, ha azt mondom -, barátságot kötni. Az a tisztelet, alázat, ahogy felújították ezt a portát, odafigyeltek minden apró kis részletre, ahol lehetett, ott megőrizve a régi, százegynéhány éves falakat, ajtókat, ablakokat. Ötvözték a régi korok szellemiségét, a mai korok elvárásaival. Az első pillanattól kezdve az volt az érzésünk, haza értünk. Csak reménykedni tudunk, hogy sikerül majd a mi kis birtokunkon is véghez vinni ezt a csodát...