A leendő konyha... még falak nélkül...

Valaki dobjon meg 10 millió forinttal! Most! Megőrülök, hogy itt egy szuper kis csapat, akik úgy dolgoznak, mint az álom, pontosan, tisztán, teljesen alkalmasak mindennemű egyedüli munkára, ugyanakkor kérdeznek, nem pedig kész tények elé állítanak minket. És lelkesek!!! És imádnak nálunk dolgozni! Legalábbis mindegyik ott dolgozó szóvá tette, hogy mennyire szép ez a hely, és hogy olyan jó idejönni minden reggel. Hát, kell ennél több??? Kéne… az a pénz… és ha lenne, akkor hátradőlnénk, hetente egyszer-kétszer lejárnánk fotózni, és nyár végén bepakolnánk a bútorainkat… ugye milyen jól hangzik? A szomorú az, hogy július 9-én véget ér a szép világ, levonul a csapat, és nekünk marad a kőkemény valóság, a munka, az egyre szűkülő anyagi keretünk, és a remény, hogy a következők is lesznek ennyire jók. Ha nem, hááát, abba inkább nem gondolnék bele…

Annyi minden történik az utóbbi időben házunk táján, és mi mégis mély hallgatásba burkolóztunk… Ennek igen egyszerű oka van, most már napi szintű elfoglaltságot jelent a ház és a vele kapcsolatos teendők… a helyzet nagyjából a következő: iszonyatos régészeti ásatások közepette az ember kiásta, lebetonozta, majd felfalazta a vízóraaknát. Igen hosszadalmas, de rendkívül profi munka. Olyan három és fél köbméter földet kellett megmozgatnia a nálunk található rendkívül köves és agyagos és folyton nedves fajtából… a végeredmény egy szépséges akna, egy tropára ment bal kéz, amit kimart a cement. De megérte! Legalábbis ezzel biztatom mindig, mikor jajveszékelve hajlítja be az ujjait.

Alcím: megvannak az ablakaink...

Ez az a tétel, amit egyáltalán nem kalkuláltunk bele a költségvetésbe idén. Aztán úgy alakult, hogy tessék már itt is vannak! Pontosabban már nem is itt, hanem restaurátornál. De a történet:

Állandó építőanyag keresgélésben vagyunk, kutatunk...Az nagyon fontos volt a ház tervezésénél, hogy olyan anyagokat használjunk fel, amik minimalizálják a fenntartás költségeit. Például emiatt terveztünk még 10 centi lélegző szigetelést az amúgy is 50 centis falakra. Hasonlóan fontosak voltak a település előírásai. Ennek a kettőnek az összehozása pedig vagy egy halom kompromisszumot jelent egyik vagy másik rovására, vagy akkora rakás pénzt kíván, amivel mi nem rendelkezünk. A harmadik lehetőség pedig, hogy legalább ott spórolunk, ahol tudunk kompromisszumok nélkül. Így aztán keressük azokat a bontott építőanyagokat, amik jó állapotúak és jó áron vannak. Így sikerült  megszereznünk a 7 darab dupla kétszárnyú ablakunkat 43.000 forintért belső spalettával együtt! Igaz, hogy Csákvárra kellett érte elmennünk, de legalább így megismertük a történetüket is. Szóval az ablakaink a csákvári uradalom egyik házából valóak. Az ott dolgozó kiszolgáló személyzet egyikének otthonából. Éppen most újítják fel a házat, és mivel ők állandó ott tartózkodásra készülnek, így új nyílászárókkal pótolják a régieket. Az ablakok egyébként nagyon jó állapotban vannak, talán egy-két külső szárnyat kell majd javítani. Most átadtuk egy restaurátornak őket, ha minden igaz, akkor egy vegyszeres maratáson már túl vannak. A maratásra 50-60.000-ot ígértek. Erre jön még rá az asztalos munkadíja. Ha összességében még 150.000 Ft-ot rá kell költenünk, akkor is körülbelül negyedébe kerültek az ablakaink, mint azt eredetileg elképzeltük. És ami a legjobb, hogy ezek garantáltan olyanok, amiket előírtak! Így csak a két bejárati ajtót kell megcsináltatnunk. Ezeket viszont tényleg csináltatjuk, mert ide teljesen egyedi elképzeléseim vannak a szükséges kutyaajtókkal...

Egyrészt nagyon kellett már Óbánya, másrészt nagyon kellett már a pihenés. Még akkor is, ha aktív az a pihenés, és nem az a nyugágyban fetrengős. De mostanában ilyesmire nem is nagyon számítunk, tekintve a terveket, és azt a felettébb nagy koppanást, amit akkor hallhattatok, mikor megkaptuk az egyik volt potenciális kivitelezőtől az árajánlatát. Mit van, mit tenni, van két szép kezünk, ami ha most még nem is túl erős, az építkezés végére mindenképpen azzá válik. Még az is felmerült, hogy feladjuk az álmot, eladjuk az egész kócerájt, aztán éljük a szokásos kis életünket. De aztán győz a szív (néha annak is kell győznie), és az észérveket a sarokba hajítva csak elindulunk 5 napra, hogy megküzdjünk a lehetetlennel… mert Ákos egy HŐS, én meg egy HŐSNŐ! Csak így egyszerűen… és nem is tehetünk róla.