Úgy tűnik, ez most már így marad… Örökös csúszásban vagyok a bloggal. Ha egészen őszinte akarok lenni, semmi fene nagy érdekfeszítő dolog nem is történik velünk, lassan, szépen haladgatunk a munkákkal. A szomszéd felé pl. nagyon szépen rendbe tette Ákos és apukája a kerítést, lényegében csak 2 oszlopot kell kiegyenesíteni, és jöhet az új kerítésdrót. Ennek nagyon örülök. Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan fog menni, de ennek az lehet az oka, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent a flexelés. Illetve persze az ember lánya el tudja képzelni, hogy van az a korongos bigyó, ami szikrákat hány, miközben forog, és levágja – esetünkben – a kiálló vasrudakat. De hogy egy teljes 45 méteres szakaszt sikerül 2 óra alatt megcsinálni, hát azt azért nem gondoltam. Közben megrendeltük hátulra az akácoszlopokat, úgyhogy előbb-utóbb most már sort kerítünk a kerítésállító bulira, amire minden barátunk hivatalos lesz.

Napra pontosan majdnem egy év után ismét ebédvendégeink voltak. Újra az Orfűre tartó lánycsapat. A menü, a most már hagyományosnak mondható "szezon első lecsója", amiben más volt, mint a tavalyi, az az, hogy most tarhonyval készült, nem pedig rizzsel. Ennek ellenére, vagy pont ezért, jól sikerült. Utána desszertnek a kedvenc bonyhádi pékségünk sült túrósát szolgáltuk fel, mindehhez járt pezsgő eperrel a lányok jóvoltából. Ákos aznap ünnepelte a harminckettedik születésnapját így aztán küön kapóra jött ez a kicsit pihenős, kicsit dolgos, de azért lazulós nap.

A lányok az ebéd után mentek is tovább, hogy mire a csapat többi része megérkezik Orfűre, rendben legyen minden (fűnyírás, takarítás, a vidéki házak átka, ránk is ez a sors vár, de bárcsak ott tartanánk már...). Így mosogatás után úgy döntöttünk, hogy megkezdjük az utolsó simításokat a kerítéshez, ami annyit tesz, hogy kivágjuk az útban lévő fákat. Mivel azért annyira bátrak nem vagyunk, hogy csak úgy nekiugorjunk hatalmas diófáknak, így csak két kisebbet vágtunk ki, de már ez is elég volt ahhoz, hogy megtöltsük az új fatárolót. Most már nem kérdés, bővítenünk kell azt is, nemcsak a házat...

Több heti előkészület, rohangálás után kedden végre árammal ellátott lett a kis ház. Ezzel az idei évi egyik célkitűzésünk első lépését teljesítettük. Egy fél pipát tehetünk is a lista ezen pontja mellé, miközben koccintunk egy pohár pezsgővel! Az idei évi mantrám ugyanis: "... 2010-ben a részsikereket is megünneplem, mert ezáltal újult erővel vagyok képes folytatni a munkát. ..."

Háromnapos ünnep, és végre az idő is tavaszi... legalábbis ideig-óráig, de ezt muszáj kihasználni. A sok eső jót tesz a növényeknek, fűnek és sajnos a gaznak is. Így az első két nap rendkívül dolgosan telt, fűnyírás, kiskert és az utcafront rendbetétele. Első nap anyu és apu csatlakozott hozzám, de az eső két óra után feladásra kényszerített bennünket, másnap már csak anyuval mentünk, viszont elképesztően sokat haladtunk, így a harmadik napon már csak a pihenés maradt. Na, nem mintha nem lehetne csinálni mindig valamit, de újfent barátokat vártunk. Most Hácskó és Norbi  csatlakozott első alkalommal, de azt hiszem, ők sem utoljára.

Lassan eltelt másfél év azóta, hogy lejárunk, miénk a ház, mégis úgy tűnik, most kezdi elhinni mindenki a környezetünkben, vagy most kezdik el komolyan venni, amit mi az elejétől kezdve tudunk, hogy ez egy más világ, jó lemenni, jó lent lenni, és itt lesz a mi házunk. Mindenesetre örülök, hogy egyre többen kíváncsiak ránk, és érzik át velünk együtt mindazt a jót, amit Óbánya adhat.