Már két hete terveztük, hogy elmegy a család közösen kirándulni, de akkor Anna hirtelen betegsége közbeszólt. Ehhez mi minden szükséges kelléket megvettünk, értsd gyerekhordozó hátizsákot a Decathlonban. A gyereket sikerült jól belelkesíteni, így az Óbányára való megérkezés után mindjárt hangos sé, sé (sétáljunk, sétáljunk) kiáltással jelezte, hogy Őt most azonnal ültessük be a zsákba, és induljunk már! Így viszonylag gyorsan sikerült végigjutnunk a falun a következő módon: először Dorkát "sétáltatta" az apja hátán ülve, aztán pedig Sophiet. De azért igazi túrázó módjára bottal is sétált, mint a nagyok!

Mi lehetne jobb döntés egy hét kollektív lebetegedés és a karácsonyi trakta után, mint Óbánya? Ott, ahol igazi tél van, hóval, forralt borral, barátokkal...

Bár még vannak gyenge pontjai a teleknek és a háznak, ami a biztonságot illeti, de most már zárhatóak a kapujaink. Na, nem ez volt a lényeg benne igaziból, hanem az, hogy végre kilinccsel lehessen közlekedni, de az egyik a másik nélkül nem ment...

Közben hétvégén Fickó meglátogatta a lányokat. Ő az a talált magyar vizsla fiú, akiről olvashattatok a blogon. Szerencsére, miután nálunk játszott a lányokkal, nem ment el a faluból (hiába, a szerelem...), így kóborlása végetért. Szomszédainknál szuper helye lett, ha pedig lent vagyunk, akkor jön át és együtt töltik a napot a csajokkal.

Immár sokadszor. Addig is, míg nem tudunk bent haladni a munkáinkkal, muszáj valami mással foglalkozni. Mostanában vissza kell fogjuk magunkat anyagilag, túl sok a plusz költség, nem nagyon marad a hó végére miből kiszorítani a házra valót. Szerencsére most holt szezon van esküvők, ünnepek, családi események terén (csak a karácsonyt éljük még túl…), viszont a folyamatosan növekvő üzemanyagárak még így is visszavetnek majd bennünket az elkövetkezendő hónapokban. Jókor jön a tél… kevesebbet tudunk lemenni, hiszen fűtésünk még nincsen, időzni nem tudunk, ha bejönnek a fagyok, a kertben sem nagyon lehet csinálni semmit.

 Az elmúlt másfél hónapban többször kiborultam, főleg, mikor lent voltunk... a ház egyre szakadtabbul nézett ki, a kert minősíthetetlen, és én nem láttam azokat a változásokat, amiket elképzeltem... mert hát, lássuk be, nem értek én az építkezéshez, és hiába ment a munka ezerrel, nekem mégis olyan helybentopogósnak tűntek az utóbbi hetek. Persze ésszel értem én, hogy egy réteg, szárad, majd újabb réteg, majd megint szárad, és így tovább, de az én illúzióimban ez így pikk-pakk megtörténik, és már fent is van a tető... na, meg ahogy a királylány megálmodta... szóval, mentek a hetek, én egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, idegesített, hogy semmit nem tudunk csinálni (max. a patakpartot, mert ott nem zavarunk egyedül senkit). Nekem a tető az abszolút vízválasztó... ha az fent van, akkor már ház leszünk látszólag, és én ezt már nagyon akartam! Na, de azt ki gondolta, hogy ezzel együtt úgy besűrűsödnek az eseméyek, hogy nem gőzzük kapkodni a fejünket!