... az élet. A miénk meg különösen, főleg mostanság... Munka, munka, munka. Másról sem szól az életünk. Ami engem illet, még a múlt heti óbányai nyaralást is kőkeményen meghatározta, de azóta sincs nyugtunk. Így a mai látogatásunk is csak rohanással telt. Rohanás le, ott villámgyors locsolása a koszorúnak, majd rekordot döntve 43 perc alatt átértünk Kisújbányára a Klumpásba, gyors ebéd, rohanás vissza, majd Ákost "kidobtuk" a munkahelyén, aztán haza...

De megint megállapítottuk, hogy a munka halad nélkülünk is remekül, bár én már nagyon szeretném, ha rend lenne az udvarban. Az, hogy a ház úgy néz ki, ahogy, nem is érdekel, én csak a szépen rendben tartott kertemet sírom vissza, de most már nagyon... Epekedve várom a szeptember végét, hogy visszakerüljenek a használható faanyagok a tetőre, a maradék meg bekerüljön a tárolóba, felkerüljenek a cserepek, ne legyen több tégla, és végre kihívhassam a markolót, hogy dobálja szét azokat a hatalmas földkupacokat... el akarom kezdeni a magaságyak legyártását, mert a szamócákat szeptember végén át akarom rakni a végleges helyükre, a málnát is át kell tenni, a lángvirágot, be kell fejezni a patakpartot és a több, és a többi... nagyon sok dolgot kéne csinálni, de nem megy semmi amíg ott vannak azok a hatalmas kupacok...

...és mint Óbányán mindig, most is nagyon jól éreztük magunkat. A helyszín, a társaság a szokásos, és mi mégis mindig (vagy talán pont ezért) ugyanolyan jól érezük magunkat. Kirándulunk, kutyázunk, jókat eszünk, beszélgetünk, olvasunk és ugyanezeket ismételgetjük mindig más sorrendben. Eközben a ház építése is szépen haladt, ha arra jártunk, benézegettünk, mi változott az adott napon. Voltak a héten olyan pillanatok, amikor annyira szakadtul nézett ki az egész, az valami hihetetlen, de a hét vége felé már magunk is meglepődtünk, hogy mennyire kezd összeállni az egész.