Vendel, akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is neveznek legendái, ír-skót nemzetségből származott. A mi fogalmaink szerint egy törzs vezérének a fia volt. Korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem jó szemmel nézett. Épp azért, hogy elvonja a tanulástól, nyájainak őrzését bízta rá. De mint annyiszor, amikor valakit szolgai munkára kényszerítenek, hogy elvonják Istentől, Vendellel is az ellenkezője történt annak, amit atyja akart: a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött szívében a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés utáni vágy. El is határozta, hogy amint lehet, remete lesz, de előbb elzarándokol a Szentföldre és Rómába. Talált magához hasonló hat ifjút, akikkel útnak is indult.

Legutóbb még arról írtam, hogy itt az ősz, most pedig ugyanezt mondhatnám a télről is. Ezelőtt egy héttel még rövid ujjúban flangáltunk, a mostani hétvégén pedig már a téli vadászós szerelésem felét magamra aggattam, és bizony a gumicsizma is jó szolgálatot tett.

Kutyás barátaink érkeztek erre a hétvégére Budapestről, és én oly sokat áradoztam már Óbányáról, hogy muszáj volt lemennünk. Az idő eléggé ramaty módon indult, de ahogy megérkeztünk, az eső is feladta, így bőven volt lehetőségünk arra, hogy a Kisújbánya felé vezető utat bejárjuk oda-vissza. Magam is mindig elcsodálkozom az útvonal szépségén, és hiszem, hogy ezt a csodálatot, szeretetet a táj és Óbánya iránt másokra is át tudjuk ragasztani. Mondják, a kutya olyan, mint a gazdája, és fordítva. Amennyire boldogok vagyunk mi, legalább azt a boldogságot látom Dorka és most már Sophie arcán is, mikor leérünk. Ez a mostani kirándulás bizonyítéka volt annak, hogy mi is és kutyáink is képesek ezt az örömöt szétárasztani a velünk érkezőknek. Sokat álmodozunk róla, hogy milyen lesz, ha a saját házikónkban látjuk vendégül a barátainkat. Vannak napok, amikor csak ez éltet. Hogy majd egyszer egy téli, havas estén velünk lesznek a szeretteink, barátaink, begyújtunk a kályhába, hallgatjuk, ahogy pattog a tűz, közben forralt bor, mézeskalács és karácsony illat lengi be a házat. Kint a kemencében sül a friss kenyér a vacsorához, és ha kinézünk, elámulunk a havas tájon, a hegyeken. A kutyák, és addigra már egy macska is, kényelmesen nyújtózkodnak a szőnyegen az aznapi séta után.

Itt az ősz. Egyre kevesebb a munka a kertben, egyre ritkábban kell nyírni a területet, a kiskertben is alig van már virág. Családi események magukkal sodortak bennünket is, így nem nagyon jutott idő arra, hogy bejegyzéseket szerkesszek, de azért tevékenykedtünk a háttérben.

Amíg tart a vénasszonyok nyara, ezzel a gyönyörű, napos idővel, vágyunk le. Az erdő egyre szebb, színesedik, hullnak a levelek a fákról. Sokan éreznek még hasonlóan, így igyekszünk hétköznapra időzíteni az utazásainkat, mert akkor élvezhetjük igazán a csendet, békét, amiért megtetszett ez a falu. A hétvégék zsúfoltak, sok a kiránduló, turista, és bizony számunkra ez nemcsak azzal a kellemetlenséggel jár, hogy nagy a zsivaj. Körülbelül egy hónapja kezdődött a problémánk...