Itt az ősz. Egyre kevesebb a munka a kertben, egyre ritkábban kell nyírni a területet, a kiskertben is alig van már virág. Családi események magukkal sodortak bennünket is, így nem nagyon jutott idő arra, hogy bejegyzéseket szerkesszek, de azért tevékenykedtünk a háttérben.

Amíg tart a vénasszonyok nyara, ezzel a gyönyörű, napos idővel, vágyunk le. Az erdő egyre szebb, színesedik, hullnak a levelek a fákról. Sokan éreznek még hasonlóan, így igyekszünk hétköznapra időzíteni az utazásainkat, mert akkor élvezhetjük igazán a csendet, békét, amiért megtetszett ez a falu. A hétvégék zsúfoltak, sok a kiránduló, turista, és bizony számunkra ez nemcsak azzal a kellemetlenséggel jár, hogy nagy a zsivaj. Körülbelül egy hónapja kezdődött a problémánk...

A telkünknek három bejárata van (ez a későbbiekben is így lesz), kettő az utcafrontról, egy a patak felől. Változó, mikor melyiket használjuk, ha sok az autó, akkor inkább beállunk az udvarba, ha kevesebb, akkor a telek mellett szoktunk megállni. Ilyenkor szoktuk használni vagy az utcai kiskaput, vagy a hátsó patakpartit a bejutáshoz, de a kutyák miatt ezt részesítjük inkább előnyben, mert így egy füst alatt legalább inni is tudnak. Így fedeztük fel, hogy bizony előszeretettel használják kis- és nagydolguk intézésére egyesek a telkünk végét, a patak partját. Az egyik legbosszantóbbak nyilván a kupacok, amik maradnak a művelet után, de azért nem elhanyagolható az a mennyiségű papír zsebkendő, WC-papír mennyiség sem, ami ott virít. Először még bosszankodva bekapáltuk a földbe a végterméket, lapáttal összeszedtük a papírokat, de egy idő után annyira megsokasodott, hogy sem gusztusunk, sem kedvünk, sem időnk nem maradt erre. Viszont a helyzet tarthatatlannak bizonyult, mivel a kutyákat már ki sem mertük engedni inni, mert nyilván az első útjuk odavezetett a kupacokhoz, így megkerestük a polgármester urat a problémával. Teljes megdöbbenéssel fogadta a hírt, főleg azért, mert az idén a falu mindkét végén felújításra került a nyilvános WC!

Ki érti ezt? Adottak a nyilvános illemhelyek, van egy étterme, egy kocsmája a falunak, ahol szintén elvégezheti a dolgát az ember, és mégis vannak olyanok, akik veszik a bátorságot, hogy a magántulajdont sem tisztelve egy falu közepén, egy Nemzeti Parkban csak úgy nem is akármilyen nyomot hagyjanak maguk után! Nekem ezt nehéz felfognom, engem nem így neveltek, meg sem fordulna ilyesmi a fejemben soha. Ha kimegyünk az erdőbe, akkor is van nálam mindig ürülék-összeszedő zacskó, hogy a kutyák után is eltakarítsam a terméket, ha az úton esik meg az eset. Senki sem szeret belelépni, én sem, természetes, hogy így jár el az ember. De az, hogy gondolkodni képes emberi lények ezt tudatosan csinálják, számomra megmagyarázhatatlan.

Odáig jutottunk, hogy a dolog tarthatatlan, lépni kell. Megkerestük a Duna-Dráva Nemzeti Park illetékesét, hogy a helyszínen beszéljük át, mit is lehet tenni az ügyben, illetve mi magunk mit tehetünk a patak partján, hogy ebből az irányból is rendezett képet mutasson a portánk. Elővezettem az irányú terveimet, hogy az egész patakpartot átforgatnánk, mert az utóbbi évtizedekben többen szemétlerakónak használták a kert végét… Eddigi felfedezéseink: elképesztő mennyiségű fém hulladék, konzervdobozok, fél pár cipő, lyukas zománcos lábos, műanyagok, zacskók, anyagdarabok. Nagyjából minden, ami egy háztartásban előfordulhat. Szeretnék egy kis ösvényt paddal a patak felé, hogy ki lehessen ülni, olvasgatni, hallgatni a patak csobogását. Ehhez viszont kellene egy támfal, és az egyik diófának mennie kell. A támfal szép kérgezetlen akácoszlopokból, a lépcső a patakhoz pedig régi vasúti talpfából lenne. Félve, óvatosan adtam elő ötleteimet tudván, hogy itt a teljes utcakép, a növényzet, minden védelem alatt áll, és ha ezzel belerondítunk a vidék hangulatába, akkor nem fogjuk a támogatást élvezni. De úgy tűnik, annyira azért nincsenek a valóságtól elrugaszkodott terveim, és mindegyiket kivitelezhetjük! Ami pedig a problémánkat illeti: zárjuk le kerítéssel a patakig a területet, hiszen a mi területünk!

Ezen meglepődtem. Nem akartam én ennyire drasztikus eszközökhöz folyamodni, csak némi tűztövis ültetésére gondoltam, hogy ne legyen kedve senkinek sem átmászkálni. Ez még megbeszélés tárgyát fogja képezni Ákos és köztem, mert én szívem szerint nem zárnám el a patakot senkitől.

A másik ok, amiért éppen ezen a napon mentünk le, hogy erre a napra volt kiírva a lomtalanítás. Érdekes és egyben örvendetes módon itt évente kétszer van ilyen akció, míg nálunk, a 20.000-es városban csak egyszer… Tavasszal még annyira nem tudtuk felmérni, hogy mik azok amiket megtartunk, miket ajánlunk fel a helyi múzeumnak, illetve mik azok, amik végérvényesen kidobásra szánunk, így nem is nagyon foglalkoztunk a dologgal, most viszont fontosnak éreztük, hogy megváljunk egy-két holmitól. Próbáltam erősködni, hogy ha igazán végezni szeretnénk, akkor előző napra kellene ütemezni a lemenetelt, a találkozót, de aztán mégis a szerdában maradtunk. Hiba volt. Mint ezt később a szomszédtól megtudtuk, már reggel 6-kor elvitték a lomot. Hát, erről is lemaradtunk, de majd tavasszal okosabbak leszünk, és addigra talán a házat érintő terveinknek is neki tudunk állni, hiszen ha minden igaz, novemberre elkészül a rendezési terv. Magunkat vigasztalandó, a családi események miatt kicsit mellőzött kutyákat kiengesztelendő egy sétával zártuk a lent töltött időt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.