Aki egyszer eljön hozzánk, azt bizony megfertőzzük. Ez a legtöbb esetben nem jelent túl jót, de mi örülünk ennek. A mi fertőző betegségünk nem beteggé, sokkal inkább nyugodttá, boldoggá tesz. Persze lelassítja az embert, mint minden betegség, de a hozzánk érkezők esetében sokszor pont ez a cél.

Újabb barátaink jöttek el velünk megnézni, min is szorgoskodunk mi tulajdonképpen. Ugyan csak néhány órát voltunk lent, mégis tartalmas kikapcsolódásnak bizonyult, miközben mi is elvégeztük a tervezett munkáinkat. A túraútvonal az elsőre szokásos Óbánya - Kisújbánya szakasz, ami ebéd után még szépen belefér.

Még vannak barátaink... fertőzünk tovább...

Igen… összeült a családi kupaktanács, és úgy döntöttünk, apa meg én (kutyagyerekek arcán nem látszott semmi, ami arra utalna, hogy ők ne így gondolnák), hogy ne siessünk! A terveket hétvégén véglegesítettük, szóval már tényleg csak Lillán múlna, illetve Pécsvárad Műszaki Osztályán, de valahogy mégis azt érzem, hogy várnunk kellene. Nem tudom, hogy ez női megérzés, vagy mifene, de érzem, hogy jobban tesszük, ha nem sietünk. Sikerült erről meggyőznöm Lillát is, Ákit is. Még mielőtt bárkinek olyasmi gondolata támadna, nem, nem vagyok betoji alak, sőt! Vérbeli kosként mindent akarok és az azonnal is már régen későn van! Ettől olyan furcsa ez az egész. Nem rossz érzés ez, csak szokatlan. Tőlem mindenképpen.