A legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy sok véletlennek köszönhetően és még több szerencsével...

Talán onnan kellene kezdenem, hogy gyerekként rengeteget jártunk a természetbe. Édesapám vadászik, így természetes volt, hogy vasárnaponként, ebéd után felkerekedett a család, és elindultunk kirándulni. A nyaralások is nagyrészt azzal teltek, hogy

1. vagy a Dunán sátoroztunk a családdal és barátokkal

2. vagy valami olyan helyet kerestek a szülők, ahol a természet látnivalói és történelmünk valamilyen formában összekapcsolódik.

Ilyen alapok után, talán nem meglepő, hogy hoztam magammal a nagy betűs ÉLETbe a természet iránti vonzódásomat. Pedig pár évvel ezelőtt még annak a lehetősége is felmerült, hogy pesti lyány leszek!

Ákos előélete sem sokban különbözik. Talán annyiban, hogy Őt a hegyek fertőzték meg gyerekként. Hiába, no, ózdi gyerek! Mindössze 15 perc autóval Szilvásvárad, ha pedig az ember végig megy a városon körbe ölelik a Bükk vonulatai, erdői. Ilyen környezetből Ő sem nagyon tudott mást hozni örökségként.

Ez még inkább felerősödött, mikor Ákossal úgy döntöttünk, helyet adunk családunkban egy kutyának. Dorka 2007. július 7-én került hozzánk, felborítva a jól megszokott kis hétköznapi, már-már szürke és unalmas életünket. Néha elgondolkozom, mit is csináltunk mi azelőtt, hogy ő hozzánk került? Most, hogy már lassan 2 éve színesíti a hétköznapjainkat, minden, ami előtte volt, olyan felidézhetetlenné vált. Természetesen egy kutya rengeteg munkával és még több felelősséggel jár, de minden perce megéri! 

Az egyik legfontosabb feladatunk vele kapcsolatban a rendszeres séta, kirándulás. Ezért mérhetetlenül hálás. Persze mi is neki, különben nem biztos, hogy valaha is elindultunk volna ezen az úton...

Egyszer Pécsre készültünk (Ákos nélkül, aki éppen dolgozott), hogy megnézzük öcsémet a Lúdas Matyi című darabban. Dorka nélkül ritkán megyünk bárhova is, de így, hogy hosszú órákat magányosan kellett volna töltenie, nem is volt kérdés, hogy jön velünk. Jól tűri ezeket a kiruccanásokat, nyugodtan alszik a kocsiban abban az egy, másfél órában, míg mi a dolgainkat intézzük, mert tudja, hogy utána nagy séta következik. Nem volt ez másként azon a napon sem, de még odafelé az úton felmerült, hogy mi lenne, ha nem Pécsen sétálnánk, hanem majd Óbányán... Könnyen ráállt a család, lévén anyukám még sosem volt, apukám pedig valamikor jó régen utoljára. Így keverdtünk be a faluba valamikor késő délután talpig színházi ruhában... és mikor beértünk, elámultunk! Az évek alatt ez az amúgy is szépséges kis falu, kivirágzott! Gyönyörűen felújított házikók, rendezett, szép udvarok, és a vidék! Már el is feledtük, milyen szép! Megálltunk, és mindannyiunkból az buggyant ki, istenem, de jó lehet itt élni!

Ettől kezdve rendszeres visszatérők lettünk, szinte havonta leautóztunk kirándulni egyet. Az egyik ilyen kirándulás alkalmával teljesen véletlenül összefutottunk egy számunkra nagyon kedves ismerős családdal. Éppen ezen a vidéken töltötték a hosszú hétvégét, és gondolkodóba estek, hogy vennének egy házat, amit majd kiadnának. Tulajdonképpen ők kezdtek el  keresgetni házat a Mecsek falvaiban. Idővel letettek a dologról, különböző okok miatt, de én addigra már annyira belelkesedtem, hogy örömmel segédkeztem, volna hogy pályázatot írunk a felújításhoz, és a munkában is nagyon szívesen részt vettem volna. Viszont gondolkodóba estem... talán, egyszer nekünk is összejöhetne...

2008. december 30-án bepakoltuk a kocsiba a karácsonyi süteményes doboz maradékát, főztem egy jó forró csokit, termoszba öntöttem, és elindultunk újra Óbányára, majd gyalog Váralja felé és vissza. Mire visszaértünk a faluba, már sötétdett, és a kivilágított házikók, ha lehet, még jobban elbűvöltek, mint eddig bármikor.

Innen már egyenesen vezetett az út... végtére is az nem kerül semmibe, hogy az interneten az ember elkezd nézelődni! És persze mindjárt az első hirdetésnél szerelembe estünk... egy pici, 700 négyzetméteres telken, egy pincurka, 50 négyzetméteres épülettel. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már lent nézelődünk a telken. A látvány elég kiábrándító volt. Egyértelművé vált, hogy az épületet bontani kell, viszont mindezek ellenére lenyűgözött, hogy a telek végében ott folyik a patak, sőt, azon túl is még olyan 80 négyzetméter a területhez tartozik az erdőből!

És a folyamat elindult, menthetetlenül...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.