Talán most már kijelenthetjük, hogy elindult valami. Indult azzal, hogy novemberre elkészült Óbánya rendezési terve. Ezt már nagyon vártuk. Na, nem mintha szándékunkban állna bármilyen kirívó, nem oda illő dolgot csinálni, de mégis…

Ezzel egy időben Lilla barátosném, aki építész, szintén megkapta a dokumentumokat. Végülis Ő még ért is hozzá, mi csak nézzük a térképeket, és azt a néhány szakszó-mentes mondattöredéket értelmezzük. Lilla neve többször is fel fog merülni a későbbiekben, hiszen Ő lesz az, aki az elképzeléseinket papírra veti, akivel majd alkudoznom kell plusz négyzetméterekért, vagy éppen a mestergerendáért az istálló részben.

Ami kiderült, hogy ezeket a típusú épületeket az 1880-as években építették. 1880! Közel 130 éves a házunk! És áll! Na, most ezek után elég egyértelmű, hogy egyszerűen NEM lehet elbontani. Egyrészt ha ennyi időt kibírt, akkor 50 év még legalább kell, hogy legyen benne, másrészt meg azokat az anyagokat, ha megbolygatjuk, ki tudja, milyen végzetes hibát követünk el! Szóval mindennek maradnia kell úgy, ahogy van, csak mindent megtisztítunk, befoltozunk, betömünk, megerősítünk. Néhol pedig nyílást vágunk. Na, a problémák itt kezdődnek majd nagy valószínűséggel, de én még tartom magam az elképzeléseimhez.

De, hogy visszatérjek az eredeti történéshez, az átadott HÉSZ mellé egy meghívás is járt, hogy tervezőnk testközelből ismerkedhessen leendő munkaalanyával. Így esett, hogy dátum szerint majdnem pontosan egy év után (december 29-én) összepakoltam a lányokat, sütöttem egy adag juhtúrós pogácsát, főztem egy nagy adag mézeskalács illatú forró csokoládét, bedobtam egy adag mandarint, és felnyaláboltam Lillát és Lacit. Igyekeztem felkészíteni őket, hogy ne várjanak csodát, ez egy gazdasági épület… huzatos, szakadt, kicsit büdös, meg minden, ami ezzel jár. Nem tudom, hogy sikerült-e… Mindenestre én a szokásos vehemenciámmal álltam neki mesélni a terveimet, hol lesz a bejárat, az étkezőasztal, nem ott nem lehet ajtó, mert ott lesz a tálaló, és itt áll majd az íróasztalom. A konyha-nappali összeköttetés már most problematikusnak ígérkezik, de nem szokásom ilyenektől megijedni, úgyhogy ezen még agyalgatunk, hogy mi is tartja majd meg a mestergerendát, ha alóla kiszedjük a kőfalat… tudom, tudom… nem kicsit vagyok elvetemült.

Az első nagyobb sokk után (bár Laci részéről volt még egy próbálkozás arra vonatkozóan, hogy miért nem bontjuk el) már ötletek is jöttek, és hogy még jobban fokozzam az érdeklődést, még jobban megmozgassam a fantáziát, sétáltunk egyet a faluban. Aztán a falun túl is, aztán már Kisújbányán, és aztán vissza, és aztán este lett, mi meg még az erdőben voltunk… csodák csodája megúsztuk mindenféle esés, végtagtörés, vadállatok általi elfogyasztás nélkül, úgyhogy az autóhoz visszaérve gyorsan mi faltuk fel a még meglévő túlélőcsomagot.

Útközbeni felfedezés: kikotorták a pisztrángos tavakat

Szigorúan ihlet keresési céllal bementünk egy az erdőben található elhagyott házba. Eddig sosem tettük, de egy építészt lebeszélni ilyenről... mindenesetre gyönyörű, nagyon megérte.

Kisújbánya

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.