Tél van. Nagy betűs TÉL. Hideggel (ennek nem annyira örülünk) és hóval. A hó jó dolog. Mi legalábbis nagyon szeretjük. Mi is, meg a kutyák is. Önfeledten ugrándoznak, túrják a fejükkel, dobálják, nyalogatják. Bár már régen elhagytuk a gyerekkort, nekünk ez mégis minden alkalommal óriási boldogság. Jó öreg szánkónk pár éve megadta magát, úgyhogy három évvel ezelőtt megleptük magunkat egy óriási, két felnőtt számára is nagyon kényelmes ródlival. Abban a szezonban ki is tudtuk használni rendesen, aztán csak állt a padláson. Most viszont első számú közlekedési eszközzé, sport-és játékszerré lépett elő. Az hogy közlekedési eszköz, nem túlzás, ugyanis mi hegyen lakunk, és éppen pont a házunknál kezdődik a lejtő. Így most is előfordult, hogy szakadó hóesésben mi bizony azzal csúsztunk le a hegy aljáig, ahol Ákos leszállt, megtette a maradék kis utat a buszhoz, hogy aztán azzal menjen dolgozni, én meg szépen hazahúztam a szánkót. Most is ott áll a garázsban az autók mellett, és várja, hogy mikor jön el újra az ő ideje.

A napokban hallottam egy találó kis viccet: "Ha két hideg, esős nap után végre ragyogó napsütésre ébredsz, akkor biztosan hétfő van." Na a hóra pont ugyanez igaz! Megvan az a rossz szokása, hogy akkor érkezik, amikor az embernek nincs ideje rendesen kihasználni, és addigra tűnik el, mire végre lenne.

Éppen ezért nagyon lelkesek voltunk, mikor a hétvégén még itt a városban is tartotta magát valamelyest a hó. Mivel Óbányán alapjáraton olyan 4-5 fokkal mindig hűvösebb van (végülis a Winterberg alatt áll a házunk, vagy mi fene!), joggal számíthattunk rá, hogy lent nem töppedt annyira össze. Így aztán szombaton (egy izgalmasra és fárasztóra sikerült vaddisznókereséses éjszaka után) elindultunk a csajokkal egy kis állapotfelmérésre, sétára, és biztos, ami sicher betettük a szánkót is, hátha lesz még annyi időnk, és bátorságunk, hogy a sípályán kipróbáljuk magunkat.

Óbánya gyönyörű. De télen, hóban különösen. Megnéztük az udvart, a házat (egy cserép elmozdult, így egy nagyon kevés kis hó beesett a hátsó padlásra), aztán tettünk egy sétát az erdőben, utána a kutyikat jól betakargattuk a befűtött kocsiban, és felcaplattunka sípálya kétharmadáig, aztán csúsztunk. Először Ákost küldtem fel, hogy mint férfi térképezze fel a terepviszonyokat, én csak utána mertem belevágni a dologba. A három csúszásból kettő borulással végződött, ezáltal hóevéssel is, de szenzációs volt! Viszont felmászni... nem véletlenül csak háromszor rugaszkodtunk neki (na, jó meg siettünk is, mert sötétedett).

2010. január 28.: mától megint mondják a havat... lehet, hogy hétvégén megint szánkózni megyünk... ?!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.