Vendel, akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is neveznek legendái, ír-skót nemzetségből származott. A mi fogalmaink szerint egy törzs vezérének a fia volt. Korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem jó szemmel nézett. Épp azért, hogy elvonja a tanulástól, nyájainak őrzését bízta rá. De mint annyiszor, amikor valakit szolgai munkára kényszerítenek, hogy elvonják Istentől, Vendellel is az ellenkezője történt annak, amit atyja akart: a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött szívében a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés utáni vágy. El is határozta, hogy amint lehet, remete lesz, de előbb elzarándokol a Szentföldre és Rómába. Talált magához hasonló hat ifjút, akikkel útnak is indult.

Rómába meg is érkezett a kis zarándokcsoport, a szentföldi útról azonban le kellett mondaniuk. Háborús hírek jöttek: perzsák és arabok támadásai érték a Szentföldet, s végül nem sokkal később, 614-ben el is pusztítottak minden zarándokhelyet. Vendel társaival együtt elindult hazafelé. A remeteség iránti vágy azonban oly erőssé nőtt a szívében, hogy Trier közelében, a várostól fél nap járóföldnyire megtelepedtek az erdőben. Kunyhót építettek maguknak és szigorú böjtölés és imádság közben megkezdték a pusztai remeték életét. Olykor azonban koldulniuk kellett. Egy ilyen alkalommal Vendelt megszidta egy gazda: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon. Ez Vendelt arra késztette, hogy elszegődjön a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit, végül a juhait bízta az őrzésére.

Legendája elmondja, hogy Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, és fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat, szíve pedig szüntelenül remetecellája után vágyott. Ez a vágya oly kedves volt Isten előtt, hogy angyalok jöttek, és nyájával együtt fölemelték és elvitték a cellájához. Csakhogy a cella közelében nem volt víz a juhoknak. Vendel ekkor felfohászkodott, majd a földbe szúrta pásztorbotját, és mindjárt bő forrás fakadt a földből. Gazdája éppen arra lovagolt és kemény szavakkal kérte számon Vendeltől, miért vitte oly messzire a jószágot. Vendel megígérte, hogy a kellő időben nyájával együtt otthon lesz. Amikor a gazda -vágtában hajtva lovát- hazaért, megdöbbenve látta, hogy Vendel már várja, a juhok pedig mind az akolban vannak. E csodák láttára gazdája elbocsátotta: belátta, hogy nem munkakerülő naplopás a remeteélet. Vendel visszatért, de nem sokáig maradt egyedül. A körülötte letelepedett remeték annyira tisztelték, hogy elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint még Vendel életében közösséget alkottak, kolostort építettek és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt, aki így halt meg 617-ben. A Római Kalendáriumba ugyan nem került be Vendel ünnepe, de Európa- szerte több mint 1500 templomot ajánlottak az ő oltalmába, s ezek közül kb. 160 zarándokhely. A német nyelvterületen Hollandiától Tirolig hagyományos tiszteletét a német telepesek magukkal hozták Kelet- Európába, így hazánkba is.

Óbányán ma tartották a Vendel-napi búcsút. Mivel eddig lemaradtunk minden a falut érintő eseményről, így erre most nagyon készültünk. Kettőtől hirdették a programokat, de korábban lementünk, hogy 1-2 apróságot még elrendezzünk így a tél előtt. Na nem mintha ezzel már be is fejeztük volna, de legalább ennyivel is kevesebb. Összegyűjtöttük a diófákról lehullott faleveleket, átültettük a ribizli- és piszke bokrot, a budi elé pedig beton járólapokat tettünk le, hogy megvédjük a fát a felverődő esőtől, sártól. Kutyáink egész idő alatt csak hordták és hordták a diókat, törték, ették és törték, ették. Szeretem, hogy ilyen kis okosak, lekötik magukat.

A munkákkal olyannyira elment az idő, hogy lemaradtunk a templom orgonájának felújítására szánt jótékonysági koncertről (de később azért adakoztunk)... dea búcsú kirakodói éppen a mi házunk mellett vertek tanyát. Mivel a templom és a rendezvény helyszínéül szolgáló Fazekas Kiállítás is pár háznyira található tőlünk, így mikor meghallottuk a fúvósokat, kapát, kaszát elhajítottunk, és mi is csatlakoztunk. Éppen akkor értünk oda, mikor kezdődött a "kakas kikérése". A falu népe zeneszó kíséretében, némi alkudozás után megkapta azt a kakast, ami a nyereménye lett a falu legügyesebb férfiának. Hajdanában ezt élő kakassal "játszották", de szerencsére az állatvédelmi törvény némiképpen felül írta a hagyományokat. Ami engem illet, egy fikarcnyit sem bánom (Ákos meg is kérdezte, hogy ha ez most élő kakassal menne, akkor kezdhetné árulni a házat, igaz? Hát, igen, én nem bírom az ilyeneket...).

A játék lényege: ásnak egy gödröt, amibe most már egy agyag kakasfej kerül. A férfiak bekötötött szemmel, egy hosszú bottal próbálják meg agyonütni a kakast. Akinek sikerül, az viheti haza. A feladat nem egyszerű, körülbelül a hatodik férfiembernek sikerült csak. Szegény kakasból gondolom, még a héten pörkölt lesz, de hogy a többiek se szenvedjenek hiányban a kocsma mellett egy nagy üstben főtt egy hatalmas adag kakaspörkölt. Isteni illat lengte be a falut, de túlságosan fáztunk, így zártabb helyen kerestünk menedéket. Megnéztük a Fazekas Kiállítást. Most láttuk először, de szerintem nem utoljára, mert igazán szép kis gyűjtemény. Itt nem készültek képek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.