Lehet, hogy többeteknek feltűnt az utóbbi idők nagy hallgatása, ha pedig született egy-egy poszt, az is elsősorban képes beszámoló lett. Nehezemre esett írni, eljátszani, hogy milyen szép, idilli a helyzet nálunk, így inkább az egyszerűbb utat választottam, hallgatni, csak a lényegre szorítkozni. Ne haragudjatok ezért!

Egy hónapok óta tartó nehéz időszak kellős közepében élünk. Most már külön. A tizenkét év, a számtalan közös cél és felejthetetlen emlék ellenére is ki kellett mondanunk, amit már nagyon régóta tudtunk. Nyilván megvisel a helyzet mindenkit, minket különösen, nehezen is megy az elszakadás, de most nincs más út.

A ház az elmúlt hónapokban elsősorban nekem jelentett menedéket, sokat voltam lent egyedül a kutyákkal, próbáltam számtalan verzióban elképzelni a folytatást, építeni magam lélekben, szívben. Sokszor sirattam el az eddigi életemet, a házat a lent tartózkodásaim alkalmával, bár igyekeztem mindig ott hagyni a „nyomomat” is valamilyen formában. Ha másért nem is, mert a munkaterápia jót tesz.

Mi lesz tovább? Nem tudom... egyelőre nagyon ködös és főleg kiszámíthatatlanul bizonytalan a jövő. Egy biztos, a legfontosabb feladat, újra megtalálni magunkat, felépíteni a saját, működő életünket. Most nem a házat építjük, de azért nem hagyjuk el! Fogtok olvasni még a házról, ott zajló munkákról, kirándulásokról, barátokról, családról és remélhetőleg boldogságról is. Megérdemli a ház is, mi is...

Köszönjük, hogy eddig velünk voltatok és reméljük a jövőben is követitek a ház körül zajló életet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.